A Sepsiszentgyörgyön felnőtt Zsolt példaképe a Bocsárdi László féle színházi közeg. A társulat korszakalkotó előadásai és a bensőséges atmoszféra azonnal magával ragadta a színészi pályára készülő fiút. “ Úgy néztem fel ezekre a színészekre, mint az istenekre. ” -idézi fel nosztalgiázva. Elmeséli, hogy az egyik előadás után vette a bátorságot és beszélgetett velük. Ekkor született meg az álma, hogy színész legyen a Tamási Áron színházban. Mesél marosvásárhelyi  élményeiről a színművészeti egyetemen és arról, hogyan került a budapesti alternatív színházi élet sűrűjébe. Végül beszél az őrkői roma telepen végzett közösségi munkájáról, tapasztalatairól és annak utóhatásairól.  

  Mit is jelent romának lenni? Mennyire szerves része az identitás a színháznak és önmagunk meghatározásának? Mi a tapasztalás szerepe az életszemléletünk kialakulásában és az emberekkel való kapcsolatainkban? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ Slavisa Markovic, aki emellett mesél színház iránti szenvedélyének kialakulásáról. Elmondása szerint a kötődése a színházhoz az AG bábszínházban kezdődött gyerekkorában, ahová az egyik tanára küldte. Az identitás és környezettel való interakció az egyik központi téma munkásságában. Ezzel kapcsolatban többet tudhatunk meg formabontó elképzeléseiről és arról miért fontos minél több nézőpontból és különböző perspektívából szemlélni a történeteket.

  Nebojsa Markovic életében a mesemondásnak, mint közösségteremtő erőnek hatalmas szerepe volt. Elmondása szerint a mesélés már szinte performatív aktusként hatott a kifejező mimikával és azzal, hogy a mesélő egész lényét belevitte a történetbe. Így alakult ki Nebojsa színház iránti szeretete. A kreatív kisgyerek már gyermekkorában szociodrámákat kezdett írni. Zavarta, hogy a többi ember nem képes egy identitástól független megítélést alkotni irányába. Mesél arról, hogy az iskolában miért zavarta őt roma társainak megfelelési kényszere és mikor alakult ki a származástól független elfogadás értéke az életében. Megtudhatjuk, hogy mi számít számára a legfontosabbnak a színházban és, hogy miért nincs példaképe.

Andrei Serban életének legmeghatározóbb döntése roma identitásának nyílt felvállalása. Az életútját meghatározó lépés előtt azonban komoly gátakat kellett leküzdenie, hiszen saját bevallása szerint húszas évei kezdetéig nem merte felvállalni nézeteit. Jelenleg emberi jogi aktivistaként küzd a rasszizmus és stigmatizálás ellen. Elmeséli miért büszke arra, hogy roma közösséghez tartozik és miért tartja fontosnak a roma színház megteremtésének lehetőségét. Lelkesen beszél arról, hogy milyen projekteket valósítana meg a színház keretein belül a közeljövőben. Végül egy előadás kapcsán kiderül, hogy kit tekint saját hősének, mint követendő példának. 

Nicoleta számára a bizonyítási vágy mindig is meghatározó tényezőnek számított mind személyes életében mind karrierje szempontjából. Meg akarta mutatni a világnak, hogy a nőnek is van helye a zenész világban. Mesél arról mi motiválta abban, hogy jól teljesítsen az iskolában, gyermekkori kirekesztés élményének hatásáról és az ifjusági színtársulatban szerzett tapasztalatairól. Nicoleta jelenleg a Giuvlipen Társulat színésze. Úgy érzi jelenleg ott van ahol lenni és tartani szeretne életében, hiszen azt csinálja amit szeret. Megtudhatjuk miért nagynénje a legnagyobb hős számára és hogy mit gondol a roma színház társadalomban betöltött szerepéről. .

Mennyire határozza meg a származás a jövőbeli lehetőségeket? Mit lehet tenni az önmegvalósítás érdekében? Martha Balážová kiskorától kezdve énekesnő akart lenni. Elhivatottsága és kitartó munkája által sikerült elérni az álmát. Őszintén beszél arról, hogy szülei tudatos döntésének köszönhetően mennyi lehetőség nyílt meg előtte egy alapvetően szegregált morva területen. Fény derül arra is, hogy mit tart fontosnak a mai színházi életben.