Józsi a hirtelen jött tanárom

Utazok a vonaton.

Valami fancy művészeti kiállításra tartok Szentendrére.

Egy csapzott srác letesz egy porcelán angyalt és egy Székesfehérvár képeslapot a kuka feletti könyöklőre majd szó nélkül tovább megy. Kihúzom a fülest a fülemből, kinyomom a zenét is. Bekészítek egy kétszázast mert már tudom, hogy miről van szó.

Visszafele jövet tartja a markát. Készségesen odaadom neki a pénzt, de mondom, hogy a csetreszeket tartsa meg nyugodtan. Erre ő mosolyog, leül mellém és beszélni kezd.

Őszintén mesél hányattatott életéről, múltjáról és jelenéről, a szavai annyira igazinak és megtörténtnek hatnak, hogy megsajnálom. Ő igazából nagyon vidám és éppen ezért érzem magam egyre kellemetlenebbül.

Kérdezem, hogy adnak azért az emberek pénzt? Erre ő zavartan vállat von, nem annyira. Mondom jó akkor megyek veled egy kört. Konyítok a marketinghez én majd simán gyűjtök ennek a csávónak egy csomó lóvét gondoltam. Két méter múlva a kaller leinti a csapatunk „Ezt nem igazán kéne!” Kidumálom magunkat. Mondom gyere Józsi, mert így hívják, menjünk akkor a másik irányba. A megalázó tekintetek, bunkó válaszok, az hogy levegőnek néznek, kiábrándító és megalázó. Pedig jól öltözött vagyok, jóképű, kommunikatív és intelligens. De most, mint egy darab szar a gazban úgy érzem magam és inkább vissza akarok ülni és berakni a fülhallgatót, zenét hallgatni és elfelejteni örökre a megaláztatást.

A külföldiek még kedvesebben állnak hozzánk, csak ők meg nem értik miről karattyol ez az ágrólszakadt fickó. Szerencsére van nálam papír és toll. Nagy betűkkel írok egy papírra, amiről tudom, hogy legalább a nyelvi akadályt megoldja. Bár nem tudom, hogy van e az a nyelv, amin ez a komor embertömeg meg tudná érteni, hogy mit szeretne Józsi és miért szeretné azt. Józsi örül, majd kiugrik a zöld, három számmal nagyobb kabátjából.

Azt mondja ez élete legjobb napja én pedig a legjobb barátja. Beérünk a Délibe. Nekem tényleg sietnem kell, mert már várnak. Búcsúzunk. Kéri a telefonszámom, de nem adom meg. Egy kézfogást adok és sok szerencsét kívánok. Ő szomorú, amúgy én is az vagyok. Legközelebb a héven jut eszembe Józsi, két gondolat is jár a fejembe. Vajon mikor tanultam utoljára ennyit az életről kétszáz forintért? Azért egy gyrosra még meghívhattam volna mielőtt nekikezd a következő műszaknak, lehet, hogy most éhes.

A bejegyzést az egri Kepes György Szakkollégium diákjai írták a Független Színház Roma Hősök workshopján.