Keringő konzervdoboz

Anyám, mindig megrögzötten állította, hogy a családunkat megátkozták, mint ha csak egy Márquez történetbe születtünk volna. Dédnagyapám a harmincas években érkezett Ohioba egy csapat magyarral, vagy ahogyan az amerikaiak nevezték őket, ’hunkykkal’. Gyárimunkás lett egy acélöntödében, majd családot alapított és így már nem is vágyott vissza. Itt valamivel többre számíthatott, mint Európában. Szegények voltak itt is, de legalább nem nincstelenek. Igaz soha nem tudott szert tenni egy házra, haláláig bérlakásból bérlakásba költözködtek. Nagyapám nem akarta ezt az életet, hogy nincs egy biztos pont az életében, megakarta találni az abszolút nulla pontját, ahova mindig visszatérhet bármi is történik. Végül ebből a vágyából egy lakókocsi lett, mondhatni részben teljesült, amit akart. Anyám már ide született, egészen 17 éves koráig bolyongtak a mozgó szardíniáskonzervvel – ahogy ő nevezte – mígnem végre össze tudtak spórolni egy saját házra. Minden kezdett jobb irányt venni. Nem kellett minden télen az államok melegebb részére húzódni, majd nyáron az aratás idején alkalmimunkák után kajtatni a déli vidéken. Aztán az a vélt családi átok újra kezdte felütni a fejét. Anyám megházasodott, majd miután megszülettem, apám a munka helyett valami új elfoglaltságot talált magának. A sufniban főzött lőréjével kezdte pácolni a máját, egy igazi redneck volt, nem hazudtolta meg magát. Az egész család jobbnak látta, ha menesztik és nem tartja fel tovább anyám életét. Csórók voltunk, de legalább békében éltünk. 

Nagyapám halálakor én örököltem a konzervdobozt, ami már évtizedek óta a hátsókertben állt. Tökéletesen karban volt tartva, talán titkon továbbra is ez volt az igazi otthona. Évente néhányszor összepakolt és elment horgászni, ilyenkor volt, hogy hetekig nem láttuk. A nyáriszünetben én is vele mentem. Az én fejemben ez egy menedék volt, nem egy konzerv. Az egyetem alatt is ebben laktam, így a kollégiumot is megspóroltuk. Miután fotográfusként végeztem, elkezdtem járni az országot és ez lett a mozgó fotólaborom. Coloradoi vándorcigányokhoz csapódtam, az ő életüket kezdtem dokumentálni és az időszakos projekt hosszútávuvá vált, miután ide is házasodtam be. Mikor anyámhoz időnként visszatérünk, minden egyes alkalommal megkérdezi, mit szeretek ebben az életben, ahol az angol wc-t csak hallomásból ismerem. Mindketten nevetünk rajta. Ma már ő is úgy gondolja, hogy az átok nem létezik, csak az ostoba döntéseink árnyalták családfánk történetét.

A bejegyzést az egri Kepes György Szakkollégium diákjai írták a Független Színház Roma Hősök workshopján.