Szeretném visszaadni azt, amit én kaptam az élettől!

Fotó: Maráczi Krisztián

Ha egyenlőként fordulunk az emberekhez, sokkal többre lesznek képesek, mint gondolnák.

Hét testvéremmel együtt nőttem fel.  Sosem voltunk egyedül, mindig számíthattunk egymásra, nagy csibészek voltunk, sosem unatkoztunk, sem mi, sem pedig a szüleink. Nem volt könnyű gyerekkorom, mindenünk megvolt, nagy nehézségek árán, de én mégsem cserélném el semmiért sem.

Nagyon sokat köszönhetek a tanáraimnak, mindig volt valaki, aki fogta a kezemet, motivált és támogatott. Eredeti szakmám szerint szobafestő vagyok, a legjobb festők egyike és mindez az akkori tanárom érdeme, hiszen mindig arra ösztönzött, hogy legalább kétszer olyan jó legyek, mint a társaim. A gyakorlati órákon sokáig csak szerszámot mostam, nem kaptam lehetőséget arra, hogy megmutassam, hogy többre is képes vagyok. A dolgok akkor változtak meg, amikor néhány osztálytársammal kaptunk egy feladatot, ezt legjobb tudásunk szerint megcsináltuk és a tanárunk felfigyelt a tehetségünkre. Tanulmányaim befejezéseként 2004-ben elnyertem az év diák szobafestője díjat. 

Mindez még a mai napig is nagy hatással van az életemre és igyekszem mindig helyt állni és ahol csak lehet segíteni. Szeretném visszaadni azt, amit kaptam az élettől és a körülöttem lévőktől. Azt szeretném, hogy csak az számítson, hogy ki mit tesz le az asztalra, nem pedig a származása. Ember vagyok és a tehetségemet nem a cigányságomhoz kell mérni. Később ezért is tanultam tovább, hogy boldog és büszke emberként, cigányként élhessek és legyek valaki az életben. Azóta a médiában dolgozom riporterként. 

A tavalyi évben néhány kedves barátommal elindítottunk egy kezdeményezést Pesterzsébeten, aminek a célja a roma és nem roma fiatalok iskolán kívüli egyéni fejlesztése és tehetséggondozása. A program a Kaposvári József Stúdió nevet viseli egy híres sztárcipész után, aki a sztárok mellett elesett, rászoruló gyermekeknek is készített cipőt. A munkám által ismertem meg Józsefet, aki sajnos már nincs közöttünk, csodálatos ember volt. Az ő szemléletmódját szerettük volna tovább vinni, hiszen az ő szemében mindenki egyenlő volt. 

Heti két alkalommal foglalkozunk a gyerekekkel és a szüleikkel. Az a célunk, hogy segítsünk a gyerekeknek abban, hogy célokat tűzzenek ki maguk elé. Ezeket a célokat valósítsák is meg, legyenek érdeklődő nyitott emberek. Mára már nem csak egy programként, hanem összetartó közösségként működünk és ebben rejlik kezdeményezésünk ereje. Mikor megismertük őket meg sem mertek szólalni, ma már sokkal nyitottabbak a világra. Egy hat gyermekes anyuka, aki korábban sosem dolgozott, amióta hozzánk jár elkezdte a dajkaképzőt. Egy kislány megbukott év végén, mi készítettük fel a pótvizsgára. A pótvizsgán a tanár azt mondta neki, hogyha egy tételt el tud mondani, átengedi, de a kislány büszkén mondta el, hogy minden tételt tud, külön tanár segített neki a tanulásban, bármit kérdezhetnek tőle, természetesen sikeresen zárult a vizsgája. 

Hogy mit kaptam én a gyerekektől? Barátságot és elfogadást.

A bejegyzést Balogh Vivien készítette Papp Róberttel való beszélgetése alapján.