Semmi nem olyan fontos, mint boldognak lenni!

„Törekedjetek arra, hogy megtaláljátok azt az életben, amiben jók vagytok, és ezt el ne engedjétek. Találjátok meg, mi az, amiben ki tudtok teljesedni és ami igazán boldoggá tesz titeket.”

A gyerekkoromra csak az óvoda nagy csoportjától emlékszem.  Mindig kérdezgettem, hogy hol van az anyukám és hogy miért vagyok itt. Csak később tudtam meg, hogy hat hónapos koromra születtem és a szüleim azt gondolták, hogy nem fogom túlélni, ezért ott hagytak a kórházban. Valószínűleg ezért, de ez csak egy feltételezés, a mai napig nem tudom mi az igazság és nem is mondta el nekem azóta se senki. 

Debrecen mellett 40 kilométerre nőttem fel, egy kis faluban, Nyírmártonfalván a Reviczky-kastélyban, egy bentlakásos nevelőotthonban. Itt csak az első két osztályt végeztem el, aztán mentünk Debrecenbe. A nevelőotthon négy kilométer távolságban volt a falutól és oda is csak nagyon ritkán jártunk be, szóval elég nagy váltás volt a nagyvárosban tanulni. Nagyon nehéz volt a beilleszkedés az új iskolába, mivel a felsőbb évesek állandóan szekálták a kisebbeket.  Az elején meg is kaptam az egyik diáktól, hogy ha majd csomagot kapok otthonról, ő biztosan el fogja tőlem venni, mire mondtam neki, hogy én senkitől nem kapok csomagot, nekem nincs családom, majd egyszer csak békén hagyott. 

Negyedik osztályban megbuktam, és hogy miért, mert egyszerűen nem volt kedvem tanulni. Nem érdekelt a tanulás, unalmasnak tartottam. Nagyon szégyelltem magam, amiért nekem nem lehetett piros nyakkendőm, hanem maradt a kék. Ez bántott engem igazán. Ma már nagyon hálás vagyok azért, hogy megbuktattak, mert utána annyival könnyebb volt a negyedik osztály, annyival okosabbnak éreztem magam. A környezetem is elismerte tudásomat, ami nekem hatalmas önbizalmat adott, mert én visszahúzódó és csendes gyerek voltam. Itt jött el a fordulópont, olyan jó érzés volt, amikor kérdeztek tőlem valamit, és tudtam a választ. 

Középiskolásként a Rajkó Zenekarban tanultam. Visszamentem az otthonba és onnan jártam a zenekarba. Ahogy azt már mondtam a tanya 4 km távolságban volt a falutól, ahonnan a busz elvitt Debrecenig. Nekem el kellett érnem a legkorábbit, minden alkalommal, télen hóban fagyban az erdőn keresztül kellett lesétálni ezt a távot. Néhány társam mondogatta, hogy büszkék rám, de én erre mindig azt mondtam, hogy tanulj te is, és bármit elérhetsz. Én nem teszek különbséget senki között, számomra csak az a fontos, hogy ki mit tud, ki miben tehetséges. Én voltam a sajnált gyerek a zenekarban, de én ezzel sosem akartam foglalkozni. Kijártam a sulit, a középiskolát Debrecenben fejeztem be. Nagyon hálás vagyok a nevelőimnek és a tanáraimnak, mert ők mindig azt mondták, hogy a tanulással lehet kitörni és én ezt megfogadtam. A tanulás nekem mindig nagyon fontos volt, úgy gondoltam a tanulásra, hogy nekem ez a feladatom. 

17 éves korom óta dolgoztam színházban. Az első élményeim a bábszínházhoz kötődnek. Amikor kisgyerek voltam ez a bábszínház mindig jött az otthonba előadásokat tartani. Az élet pedig visszasodort engem hozzájuk. Elkezdtem bábszínészként dolgozni és gyakran mentünk vissza az otthonba. Kaptam néhány szerepet Debrecenben is, később felvettek a Színművészeti Egyetemre. Nagyon sokat dolgoztam színházban, hosszú évekig, de egy ponton elveszítettem a lelkesedésemet és a színház csodáját. Gyakran előkerült a cigány téma és persze egy két viccen jót lehet hahotázni, de a 20-nál, már az ember besokall. Egyszerűen nem tudtak mit kezdeni a cigányságommal.

Amikor úgy éreztem, hogy ez már sok, elmentem Amerikába és angolt kezdtem tanulni. Akkor egyáltalán nem beszéltem angolul. De úgy voltam vele, hogy semmit nem veszíthetek, irány Amerika.  Nagyon jó kihívásnak tartottam. Hogy mit adott Amerika? Szerintem itthon sokan nem hisznek magukban annyira, mint amennyire hinni kellene. Én elhittem azt, hogy „you can do it” és egy diplomával tértem vissza. Ugyanakkor hiányzott a zene.

Az éneklés számomra nagyon intim dolog, része a léleknek és a személyiségnek.  A zene számomra kapcsolat egy felső hatalommal.  Amikor éneklek nem vagyok ott, megszűnik a valóság, azt a pillanatot élem meg, amiben vagyok. Tudok nélküle élni és lélegezni, de hiányzik, a zenében teljesedek ki. 9 évesen jöttem rá, hogy van hangom és eldöntöttem, hogy én éneklésből fogok megélni. Mégis mindent megtettem, hogy ne ez legyen, orvos akartam lenni, színészkedtem, de mégis visszatértem a zenéhez.

A bejegyzést Balogh Vivien készítette Balog Janóval való beszélgetése alapján.