Ugrás a fő tartalomra

Küzdj magadért, küzdj az álmaidért!




Varga Ákos vagyok, 20 éves. Az általános iskola után Kisvárdán folytattam tanulmányaimat. Sajnos már 14 évesen megtapasztaltam, hogy milyen az, ha másként tekintenek az emberre a származása miatt. Bekerültem egy elit gimnázium emelt angol/német tagozatára, egy 30 fős osztályba. A 30 gyerek közül egyedül voltam cigány. Egy cigány, aki egy kis faluból jött, akinek a szülei csak a 8 általánost végezték el.. Nem volt egyszerű a beilleszkedésem. Egy teljes évembe került, mire elfogadtak az osztálytársaim. Az első évben végig kellett hallgatnom a sok rágalmat, a rasszista megjegyzéseket, amelyeket burkoltan, de egyértelműen nekem céloztak. Az első negatív „élményem”, melyet nekik köszönhetek, és azért mondom azt, hogy köszönhetem, mert ez a sok sérelem erősített meg abban, hogy meg kell mutatnom azoknak az embereknek, hogy valójában milyen is vagyok.

A történetem egy testnevelés órán kezdődött, ahol, foci közben utánam kiabálták a társaim, hogy „Fuss cigány!!!”.  Hirtelen nem tudtam, hogy reagáljak, mivel előtte ilyen soha nem történt meg velem. Válaszul csak egy trágár szót kiabáltam vissza. Végül még én jártam pórul, nekem kellett 10 fekvőtámaszt nyomnom a csúnya beszéd miatt. Az incidens után tovább folytatódtak a beszólások, negatív megjegyzések a cigányokra.

Az osztályban volt egy központi személy, aki nyíltan utálta a cigányokat és erre büszke is volt, mondhatni igazi „ősellenségek” voltunk. . A sorsfordító pont akkor jött el, amikor konfliktusba keveredtem ezzel a sráccal. Eléggé elmérgesedett a helyzet, már majdnem verekedni kezdtünk, amikor az osztályfőnököm, - akinek nagyon sokat köszönhetek, és örökké hálás leszek – belépett a terembe. Ekkor derült fény arra, hogy milyen nehéz helyzetben voltam ebben a közösségben. Az osztályfőnököm új ülésrendet alakított ki, és ennek köszönhetően kezdtek el nyitni felém az osztálytársaim és érdeklődni irántam. Beszélgetni kezdtünk és barátságok alakultak ki.  

A történetem vége természetesen Happy End, mivel az utolsó 2 évben már mondhatni központi személy lettem az osztályban. A szalagavató műsorunkat én raktam össze, és a táncot is én tanítottam be a társaimnak. A ballagásunkon az osztályfőnök külön kiemelt az osztályért tett közösségi munkámért és egy könyvvel jutalmazott meg.

Jelenleg a Nyíregyházi Egyetem III. éves szociálpedagógia szakos hallgatója vagyok. Célom, hogy segítsem a roma gyerekeket abban, hogy hogyan kezeljék azt, ha diszkrimináció éri őket, és hogyan küzdjenek ez ellen. Üzenetem mindenkinek, akit bármilyen megkülönböztetés, kiközösítés ér, hogy „Küzdj magadért, küzdj az álmaidért, küzdj a diszkrimináció ellen!”

A bejegyzést Varga Ákos készítette a Független Színház Tollfosztás workshopján.
Címkék:

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Négy szelet torta

  Mit jelentenek számunkra az anyák? Mit tanulunk tőlük és melyek a legkedvesebb emlékeink anyukáinkkal? A legerősebb, legkitartóbb emberek, akik soha nem adják fel és mindig számíthatunk rájuk. A következő történet egy anyát, hőst mutat be, aki a gyermekeinek él. Kiskoromban nem volt mindennapos, hogy édességet kapunk. Mégis, mikor anyu ment a boltba, nagy reményekkel vártuk haza a testvéremmel. Vajon ma mit hoz nekünk? Nyalókát? Dinnyés rágót? Netán gumicukrot? Emlékszem, egyszer nagyot sóhajtott mikor ment a boltba, 500 forint volt akkor minden vagyonunk, kenyeret akart venni. Én nem tudtam mennyit ér 500 forint, de már akkor is annyit érhetett mint manapság, nem túl sokat. Mikor anyu hazaért, lerakta a kenyeret az asztalra, majd a zsebéből kivett 2 nyalókát és mosolyogva adta oda nekünk, majd a konyhába ment, hogy krumplit főzzön. Emlékszem, 6 éves voltam mikor először tortát kaptam. Csokis volt. 4 szeletet tudtak venni, nem volt többre pénz. 5-en ültünk az asztalnál, és ...
Megjegyzés küldése
További információk

Megállíthatatlanok vagyunk

  Mit jelent számunkra a család, a szülők és a testvérek? Mit teszünk meg a családtagokért és mit tesz értünk a család? Hogyan segíthetjük egymást az életben? A történetem az öcsémről szól, akire hősként tekintek az életemben. Gábor egyszerű ember, hatalmas szívvel, aki nagyon egyenes és strapabíró. A munkatűrő képessége igazi hősre vall, heti 5 napon át 16 órát dolgozik szakácsként, minden nap felkel, elmegy a munkába, mert ez a dolga. 18 éves volt, amikor kapott egy nagyon jó lehetőséget, hogy külföldön dolgozzon szakácsként, természetesen jóval több fizetésért, mint itthon. Ha elfogadja gyökerestül megváltozott volna az élete, de nem akarta egyedül hagyni anyát és engem sem. Csak mi vagyunk egymásnak hárman és soha nem hagynánk el egymást. Természetfölötti ereje van, úgy hozta az élet, hogy összeköltözött anyával, akiről egészségügyi okok miatt gondoskodni kell, de ezt sosem éltük meg problémaként, mi egyek vagyunk, szó nélkül teszi mindenki a dolgát -Gábor dolgozik, anya ve...
Megjegyzés küldése
További információk

Akinek a hegedű volt az élete

Édesapám 1923-ban Vépen, egy kis településen született Szombathely mellett. Az idő tájt szokás volt, hogy a gróf minden vasárnap vacsorát ad a szegény gyerekeknek. Egy vasárnapon, amikor édesapám is részt vett a vacsorán, négy éves lehetett ekkor, a gróf megajándékozta őt egy hegedűvel. Rövid időn belül meg is tanult játszani a hegedűn és muzsikálni kezdett a környéken, a muzsikálásért cserébe pedig ételt kapott, amit hazavitt a családjának. Ahogy azt ő szokta mesélni, miután kijárta az elemit munkába is ált, bányászként és cipészként is dolgozott, de az életében mindig is kiemelt szerepe volt a zenének. A fizetéséből később vett egy új hegedűt és egy öltöny ruhát, amiben eljárt muzsikálni. Már családja volt, amikor vett egy klarinétot is és újra beiratkozott a zeneiskolába. Cigányprímásként vendéglőkben és külföldön is fellépett és a 100 tagú cigányzenekarban is játszott. 76 évesen Japánba is eljutott, a hegedű volt az élete. A zene szeretetét tőle tanultuk meg. Az egyik ked...
Megjegyzés küldése
További információk