Köszönettel tartozom értük

Mindig is szerettem amikor édesapám mesélt nekem, csillogó szemekkel hallgattam a családjáról és a gyermekkoráról szóló történeteket. Nagycsaládban, 11 testvérével nőtt fel, sokat nélkülöztek, mégis mindenük megvolt. Tata, így szoktuk hívni Őt, mindig azt mondta: „A legnagyobb szegénységben volt a legnagyobb gazdagság.” Mindig ott voltak egymásnak és számíthattak a másikra. Tata igazán erős jellem volt, ezt a testvéreimmel biztosan tőle örököltük és azt is, hogy soha, semmilyen helyzetben nem adhatjuk fel, ki kell tartanunk. Nagyon szigorúan nevelt minket, az egy mindenkiért, mindenki egyért szellemiségben. Azt szerette volna, hogy segítsük egymást és támaszkodhassunk egymásra. Ő igazi úttörőnek számított a családjában, hat évesen beíratta magát az iskolába, később több diplomát is szerzett és így az első roma értelmiségiek egyike lett. Sokrétű ember, aki be akarta bizonyítani, hogy többre hivatott és segíteni akart a cigányokon. Egészen a parlamentig jutott el és dolgozott azon, hogy munkát, lakhatást és ételt biztosítson a rászorulóknak. Csodálatos ember, de a történetem nem ilyen egyszerű. Nehéz volt Ruva Farkas Pál lányaként felnőni és megfelelni neki és az elvárásainak. Erős és szigorú jelleme és neveltetése ma már a javunkat szolgálja, de ott és akkor gyermekként megélni mindezt nem volt könnyű.

A tanulás volt az egyik vesszőparipája, mindig azt mondta, hogy: „Kislányom, tanulnod kell, mert ezt senki nem veheti el Tőled, és ezáltal nem leszel senkinek sem kiszolgáltatva! Fejezd be az iskolát, végezd el legjobb tudásod szerint!” Természetesen igaza lett. A hagyományt tisztelve, ugyanakkor mégis félretéve – miszerint korán menjünk férjhez és alapítsunk családot – a szigor, a tanulás és a könnyek mind-mind előrébb vittek az életben.

A másik nagyon fontos személy az életemben, a Nagymamám volt. Szavakkal nem is fejezhető ki, hogy mit jelentett nekem! Mámi tanított meg minket igazán szeretni, őrangyalként vigyázott ránk, Ő volt a Karácsony a hétköznapokban! Sajnos ma már nincs velünk, de minden nap minden gondolatában ott él. Nincs olyan nap, hogy valamiről ne jutna eszembe. Mindig a jóra nevelt, méltóságra és alázatra, arra, ha olykor meg is dobál az élet, kenyérrel viszonozzuk azt. Az egyik legkedvesebb hozzá fűződő emlékem egyike, mikor pici koromban a hátára vett, és úgy vitt végig otthon vagy akár az utcán és közben, ma már nem emlékszem miért, de együtt ezt kiabáltuk: „Sót vegyenek, paprikát! ” és jóízűen kacagtunk, boldogok voltunk. Ma már mindez csak emlék, de ezek az emlékek visznek nap, mint nap előre az életben és tartják bennem a hitet, hogy léteznek csodák!

Ennek a két embernek köszönhetem azt, hogy ma ilyen ember vagyok. Büszke vagyok rá, hogy ők neveltek fel és hálás vagyok értük Istennek!

A bejegyzést Balogh Vivien készítette Farkas Rozáliával való beszélgetése alapján.