Ugrás a fő tartalomra

Köszönettel tartozom értük


Mindig is szerettem amikor édesapám mesélt nekem, csillogó szemekkel hallgattam a családjáról és a gyermekkoráról szóló történeteket. Nagycsaládban, 11 testvérével nőtt fel, sokat nélkülöztek, mégis mindenük megvolt. Tata, így szoktuk hívni Őt, mindig azt mondta: „A legnagyobb szegénységben volt a legnagyobb gazdagság.” Mindig ott voltak egymásnak és számíthattak a másikra. Tata igazán erős jellem volt, ezt a testvéreimmel biztosan tőle örököltük és azt is, hogy soha, semmilyen helyzetben nem adhatjuk fel, ki kell tartanunk. Nagyon szigorúan nevelt minket, az egy mindenkiért, mindenki egyért szellemiségben. Azt szerette volna, hogy segítsük egymást és támaszkodhassunk egymásra. Ő igazi úttörőnek számított a családjában, hat évesen beíratta magát az iskolába, később több diplomát is szerzett és így az első roma értelmiségiek egyike lett. Sokrétű ember, aki be akarta bizonyítani, hogy többre hivatott és segíteni akart a cigányokon. Egészen a parlamentig jutott el és dolgozott azon, hogy munkát, lakhatást és ételt biztosítson a rászorulóknak. Csodálatos ember, de a történetem nem ilyen egyszerű. Nehéz volt Ruva Farkas Pál lányaként felnőni és megfelelni neki és az elvárásainak. Erős és szigorú jelleme és neveltetése ma már a javunkat szolgálja, de ott és akkor gyermekként megélni mindezt nem volt könnyű.

A tanulás volt az egyik vesszőparipája, mindig azt mondta, hogy: „Kislányom, tanulnod kell, mert ezt senki nem veheti el Tőled, és ezáltal nem leszel senkinek sem kiszolgáltatva! Fejezd be az iskolát, végezd el legjobb tudásod szerint!” Természetesen igaza lett. A hagyományt tisztelve, ugyanakkor mégis félretéve – miszerint korán menjünk férjhez és alapítsunk családot – a szigor, a tanulás és a könnyek mind-mind előrébb vittek az életben.
A másik nagyon fontos személy az életemben, a Nagymamám volt. Szavakkal nem is fejezhető ki, hogy mit jelentett nekem! Mámi tanított meg minket igazán szeretni, őrangyalként vigyázott ránk, Ő volt a Karácsony a hétköznapokban! Sajnos ma már nincs velünk, de minden nap minden gondolatában ott él. Nincs olyan nap, hogy valamiről ne jutna eszembe. Mindig a jóra nevelt, méltóságra és alázatra, arra, ha olykor meg is dobál az élet, kenyérrel viszonozzuk azt. Az egyik legkedvesebb hozzá fűződő emlékem egyike, mikor pici koromban a hátára vett, és úgy vitt végig otthon vagy akár az utcán és közben, ma már nem emlékszem miért, de együtt ezt kiabáltuk: „Sót vegyenek, paprikát! ” és jóízűen kacagtunk, boldogok voltunk. Ma már mindez csak emlék, de ezek az emlékek visznek nap, mint nap előre az életben és tartják bennem a hitet, hogy léteznek csodák!

Ennek a két embernek köszönhetem azt, hogy ma ilyen ember vagyok. Büszke vagyok rá, hogy ők neveltek fel és hálás vagyok értük Istennek!

A bejegyzést Balogh Vivien készítette Farkas Rozáliával való beszélgetése alapján.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Négy szelet torta

  Mit jelentenek számunkra az anyák? Mit tanulunk tőlük és melyek a legkedvesebb emlékeink anyukáinkkal? A legerősebb, legkitartóbb emberek, akik soha nem adják fel és mindig számíthatunk rájuk. A következő történet egy anyát, hőst mutat be, aki a gyermekeinek él. Kiskoromban nem volt mindennapos, hogy édességet kapunk. Mégis, mikor anyu ment a boltba, nagy reményekkel vártuk haza a testvéremmel. Vajon ma mit hoz nekünk? Nyalókát? Dinnyés rágót? Netán gumicukrot? Emlékszem, egyszer nagyot sóhajtott mikor ment a boltba, 500 forint volt akkor minden vagyonunk, kenyeret akart venni. Én nem tudtam mennyit ér 500 forint, de már akkor is annyit érhetett mint manapság, nem túl sokat. Mikor anyu hazaért, lerakta a kenyeret az asztalra, majd a zsebéből kivett 2 nyalókát és mosolyogva adta oda nekünk, majd a konyhába ment, hogy krumplit főzzön. Emlékszem, 6 éves voltam mikor először tortát kaptam. Csokis volt. 4 szeletet tudtak venni, nem volt többre pénz. 5-en ültünk az asztalnál, és ...

Megállíthatatlanok vagyunk

  Mit jelent számunkra a család, a szülők és a testvérek? Mit teszünk meg a családtagokért és mit tesz értünk a család? Hogyan segíthetjük egymást az életben? A történetem az öcsémről szól, akire hősként tekintek az életemben. Gábor egyszerű ember, hatalmas szívvel, aki nagyon egyenes és strapabíró. A munkatűrő képessége igazi hősre vall, heti 5 napon át 16 órát dolgozik szakácsként, minden nap felkel, elmegy a munkába, mert ez a dolga. 18 éves volt, amikor kapott egy nagyon jó lehetőséget, hogy külföldön dolgozzon szakácsként, természetesen jóval több fizetésért, mint itthon. Ha elfogadja gyökerestül megváltozott volna az élete, de nem akarta egyedül hagyni anyát és engem sem. Csak mi vagyunk egymásnak hárman és soha nem hagynánk el egymást. Természetfölötti ereje van, úgy hozta az élet, hogy összeköltözött anyával, akiről egészségügyi okok miatt gondoskodni kell, de ezt sosem éltük meg problémaként, mi egyek vagyunk, szó nélkül teszi mindenki a dolgát -Gábor dolgozik, anya ve...

Akinek a hegedű volt az élete

Édesapám 1923-ban Vépen, egy kis településen született Szombathely mellett. Az idő tájt szokás volt, hogy a gróf minden vasárnap vacsorát ad a szegény gyerekeknek. Egy vasárnapon, amikor édesapám is részt vett a vacsorán, négy éves lehetett ekkor, a gróf megajándékozta őt egy hegedűvel. Rövid időn belül meg is tanult játszani a hegedűn és muzsikálni kezdett a környéken, a muzsikálásért cserébe pedig ételt kapott, amit hazavitt a családjának. Ahogy azt ő szokta mesélni, miután kijárta az elemit munkába is ált, bányászként és cipészként is dolgozott, de az életében mindig is kiemelt szerepe volt a zenének. A fizetéséből később vett egy új hegedűt és egy öltöny ruhát, amiben eljárt muzsikálni. Már családja volt, amikor vett egy klarinétot is és újra beiratkozott a zeneiskolába. Cigányprímásként vendéglőkben és külföldön is fellépett és a 100 tagú cigányzenekarban is játszott. 76 évesen Japánba is eljutott, a hegedű volt az élete. A zene szeretetét tőle tanultuk meg. Az egyik ked...