Ugrás a fő tartalomra

Az igazi hősök köztünk járnak





Mégsem vesszük észre őket, pedig nap mint nap találkozunk velük. Ők a szülők. Az én hősöm összetartotta a családot, kenyeret adott, mikor nem volt, ott volt, amikor ott kellett lenni. Az anyukám.
Fotó: Vincze Alina
Miskolcon születtem, de hét éves koromig falun, Edelény mellett egy kis faluban, a finkei cigánytelepen éltünk nagymamáékkal. Mikor öcsém is megszületett, Miskolcra költöztünk.
Öten egy szobába. Két testvéremmel, apával és anyával. Visszagondolva nem értem, hogy maradhatott az emlékeimben szépnek a gyerekkorom. Borzasztó szegénységben éltünk. Nem volt víz, fűtés, szennyvíz-hálózat bekötve. Napról napra éltünk. Apa egy időben rendszeresen eljátékgépezte a fizetése nagy részét. Anya többször is a szomszédba küldött pár szelet kenyérért, egy főzet kávéért. Játéknak fogtam fel. Nem gondoltam bele, azt hiszem, miért is kell átmennünk.

Hogy miért nem éreztem soha a hiányt, az Anya érdeme. Kis idő múltán sikerült elköltöznünk egy nagyobb házba, hatalmas kerttel. Lett saját szobánk, kocsi, víz, szennyvízrendszer stb.
A megcsalt, elfáradt nőnek sikerült megteremtenie a semmiből egy olyan közeget ahova szívesen megyek haza és nevezem otthonomnak.
Varrónőként kezdte, takarított majd szociális alkalmazott lett. Negyvenes évei közepén érettségizett, és a második diplomáját fogja jövőre megszerezni.

Eddig bele sem gondoltam milyen nehéz is lehetett neki akkor olykor.
Anya egy hős. Nem csak nekem példa, másoknak is az lehet.

Ezt a bejegyzést a trénerképzés egyik résztvevője írta.
Címkék:

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Négy szelet torta

  Mit jelentenek számunkra az anyák? Mit tanulunk tőlük és melyek a legkedvesebb emlékeink anyukáinkkal? A legerősebb, legkitartóbb emberek, akik soha nem adják fel és mindig számíthatunk rájuk. A következő történet egy anyát, hőst mutat be, aki a gyermekeinek él. Kiskoromban nem volt mindennapos, hogy édességet kapunk. Mégis, mikor anyu ment a boltba, nagy reményekkel vártuk haza a testvéremmel. Vajon ma mit hoz nekünk? Nyalókát? Dinnyés rágót? Netán gumicukrot? Emlékszem, egyszer nagyot sóhajtott mikor ment a boltba, 500 forint volt akkor minden vagyonunk, kenyeret akart venni. Én nem tudtam mennyit ér 500 forint, de már akkor is annyit érhetett mint manapság, nem túl sokat. Mikor anyu hazaért, lerakta a kenyeret az asztalra, majd a zsebéből kivett 2 nyalókát és mosolyogva adta oda nekünk, majd a konyhába ment, hogy krumplit főzzön. Emlékszem, 6 éves voltam mikor először tortát kaptam. Csokis volt. 4 szeletet tudtak venni, nem volt többre pénz. 5-en ültünk az asztalnál, és ...
Megjegyzés küldése
További információk

Megállíthatatlanok vagyunk

  Mit jelent számunkra a család, a szülők és a testvérek? Mit teszünk meg a családtagokért és mit tesz értünk a család? Hogyan segíthetjük egymást az életben? A történetem az öcsémről szól, akire hősként tekintek az életemben. Gábor egyszerű ember, hatalmas szívvel, aki nagyon egyenes és strapabíró. A munkatűrő képessége igazi hősre vall, heti 5 napon át 16 órát dolgozik szakácsként, minden nap felkel, elmegy a munkába, mert ez a dolga. 18 éves volt, amikor kapott egy nagyon jó lehetőséget, hogy külföldön dolgozzon szakácsként, természetesen jóval több fizetésért, mint itthon. Ha elfogadja gyökerestül megváltozott volna az élete, de nem akarta egyedül hagyni anyát és engem sem. Csak mi vagyunk egymásnak hárman és soha nem hagynánk el egymást. Természetfölötti ereje van, úgy hozta az élet, hogy összeköltözött anyával, akiről egészségügyi okok miatt gondoskodni kell, de ezt sosem éltük meg problémaként, mi egyek vagyunk, szó nélkül teszi mindenki a dolgát -Gábor dolgozik, anya ve...
Megjegyzés küldése
További információk

Akkor vált világossá, hogy én is lehetek hős…

  Kire és miért tekintünk hősként? A tetteti, tulajdonsága, bátorsága vagy éppen az öltözete miatt? Amikor a hősökre gondolunk legtöbb esetben a szuperhősök vagy az orvosok, tűzoltók, rendőrök jutnak eszünkbe. Ez a történet egy hétköznapi ember hőstettét mutatja be.   Társas udvarban lakom, a történetem 18 éves koromra nyúlik vissza. Az utolsó lakásban élt egy orosz hölgy Irina, akivel jóban voltunk a párja szegről végről még rokonunk is. Egy nap arra lettem figyelmes, hogy a lakásuk felől nagyon sok füst terjed. Odaszaladtam kinyitottam az ajtót és megláttam, hogy lángra kapott a sütő, Irina a padlón eszméletét vesztette. Azonnal cselekednem kellett, abban a helyzetben nem volt idő a habozásra. Vizet öntöttem a sütőre, kihúztam Irinát a lakás elé, és hívtam a tűzoltókat, akik a helyszínre érve eloltották a tüzet és elhárították a veszélyt. Azt fontos megjegyezni, hogy egy esetleges katasztrófa esetén, ha felrobban a lakásuk, a többi lakó is megsérülhetett volna. Abban a n...
Megjegyzés küldése
További információk