Ugrás a fő tartalomra

Ha békén hagyjuk őket, jobban teljesítenek



Valóban hiszünk a fiatalokban? Adunk nekik elég teret a kiteljesedéshez? Milyen lehetőségei vannak egy hátrányos helyzetű fiatalnak az életben? A vírushelyzet miatt magukra maradt fiatalok történetét ismerhetjük meg, hogy milyen eredményeket értek el otthoni tanulásuk során.

A tatabányai Füzes Utcai Általános Iskolában tanítok majdnem egy éve. A tanításban mindig is nagy kihívást láttam, ezért is vállaltam el ezt a nagy felelősséggel járó feladatot. A pandémia miatt távoktatásra, vagyis digitális tanmenetre kellett átállnunk. Óriási teher volt ez mind a tanárok, a szülők, de legfőképpen a gyerekek számára. Sok olyan diákunk volt, akik egyáltalán nem, vagy csak alig adtak magukról „életjelet” az online platformokon. Azt gondoltuk, hogy elveszítettük őket, és nem is fognak már visszatérni akkor sem, ha újra elkezdődik a tantermi oktatás.

Sok esetben azonban javítottak a tanulmányaikon, és itt nem az osztályzatok átlagára gondolok, hanem a tényleges tudásra, amit önállóan, közvetlen segítség nélkül szereztek meg. Ha valaki korábban is dolgozott már „home office”-ban, tapasztalta, mekkora önfegyelemre van szükség ahhoz, hogy akkor is neki álljon az ember a feladatainak, amikor senki sem látja. Milyen lehet egy gyereknek naponta elővenni a leckét és megírni, elolvasni, kiszámolni, majd befotózni és elküldeni úgy, hogy sokszor számos zavaró tényező veszi őt körül, és nem akad olyan személy a közelében, aki érdemben segíteni tudna.

Mindezekkel mi, tanárok, tökéletesen tisztában voltunk, hiszen év közben, a tanítási napokon szembesültünk ezekkel a hiányosságokkal. Pontosan tudtuk, hogy hónap végén, a fizetés és a családi pótlék előtti napok a legnehezebbek, és ezeket az otthoni feszültségeket hozzák magukkal a gyerekek. Most, amikor nem volt egyszerű a mindennapi tízórai és ebéd ellátás, ez még nagyobb gondot jelentett.

A technikai hiányosságokat sikerült áthidalni felajánlásokból, laptopok, telefonok és tabletek kerültek kiosztásra. A tanév végeztével ezek sértetlenül kerültek vissza az iskolába. Igen. Sokszor nekünk is megfordul a fejünkben, hogy ezeknek az eszközöknek könnyen lába kél egy olyan közösségben, ahol egy ilyen kütyü kéz-alatti árából a család két - három napi élelmét meg tudja oldani. Úgy látszik az előítéleteket legyőzte a szülők és a gyerekek kezébe áthelyezett felelősség. Most sokan megértették, hogy milyen is lehet egy pedagógus munkája…

Az egészben a legcsodálatosabb, amiért ezeket a sorokat írom az az év végi osztályozó vizsga volt. Torokszorító érzés volt látni azokat a gyerekeket, akikről tudtuk, hogy a tanteremben sem könnyű velük dolgozni, most mégis, saját belátásuk szerint megtanulták a féléves tananyagot és számot is adtak a tudásukról. A könnyfakasztó az volt, hogy lett is miről számot adniuk. Ez egyszerre boldogító és szomorú is. Boldogító, mert a munka, amit önállóan letettek az asztalra elismerésre méltó. Egy tucatnyi, hihetetlen hátrányból induló gyerek olyan teljesítményt produkált, ami minden kétséget kizárt afelől, hogy hasznos és értékes tagjai a társadalomnak már most. Szomorú, mert ezek szerint ők jók, mindig is jók voltak, csak az oktatás nem tart ott, hogy kibontakoztassák a képességeiket. Ha békén hagyjuk őket, jobban teljesítenek, mintha minősítenénk a teljesítményüket az előírt mércék szerint.

A bejegyzést Szegedi Tamás András készítette.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Négy szelet torta

  Mit jelentenek számunkra az anyák? Mit tanulunk tőlük és melyek a legkedvesebb emlékeink anyukáinkkal? A legerősebb, legkitartóbb emberek, akik soha nem adják fel és mindig számíthatunk rájuk. A következő történet egy anyát, hőst mutat be, aki a gyermekeinek él. Kiskoromban nem volt mindennapos, hogy édességet kapunk. Mégis, mikor anyu ment a boltba, nagy reményekkel vártuk haza a testvéremmel. Vajon ma mit hoz nekünk? Nyalókát? Dinnyés rágót? Netán gumicukrot? Emlékszem, egyszer nagyot sóhajtott mikor ment a boltba, 500 forint volt akkor minden vagyonunk, kenyeret akart venni. Én nem tudtam mennyit ér 500 forint, de már akkor is annyit érhetett mint manapság, nem túl sokat. Mikor anyu hazaért, lerakta a kenyeret az asztalra, majd a zsebéből kivett 2 nyalókát és mosolyogva adta oda nekünk, majd a konyhába ment, hogy krumplit főzzön. Emlékszem, 6 éves voltam mikor először tortát kaptam. Csokis volt. 4 szeletet tudtak venni, nem volt többre pénz. 5-en ültünk az asztalnál, és 4 sz

Megállíthatatlanok vagyunk

  Mit jelent számunkra a család, a szülők és a testvérek? Mit teszünk meg a családtagokért és mit tesz értünk a család? Hogyan segíthetjük egymást az életben? A történetem az öcsémről szól, akire hősként tekintek az életemben. Gábor egyszerű ember, hatalmas szívvel, aki nagyon egyenes és strapabíró. A munkatűrő képessége igazi hősre vall, heti 5 napon át 16 órát dolgozik szakácsként, minden nap felkel, elmegy a munkába, mert ez a dolga. 18 éves volt, amikor kapott egy nagyon jó lehetőséget, hogy külföldön dolgozzon szakácsként, természetesen jóval több fizetésért, mint itthon. Ha elfogadja gyökerestül megváltozott volna az élete, de nem akarta egyedül hagyni anyát és engem sem. Csak mi vagyunk egymásnak hárman és soha nem hagynánk el egymást. Természetfölötti ereje van, úgy hozta az élet, hogy összeköltözött anyával, akiről egészségügyi okok miatt gondoskodni kell, de ezt sosem éltük meg problémaként, mi egyek vagyunk, szó nélkül teszi mindenki a dolgát -Gábor dolgozik, anya vezeti

Szeretetteljes szigor

  Mi az első dolog, ami eszünkbe jut a hősök kapcsán? Mitől tekintünk valakire vagy valakikre hősként? A legtöbben biztosan nem a szigort említenék meg elsőként. Ám ez a történet megmutatja, hogy a szeretetteljes elvárások és a tudatos nevelés, miként teremtett hősöket a szülőkből. Ahhoz, hogy bemutathassam a hőseimet egészen a gyerekkoromig kell visszanyúlnom…és bizony abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy édesapámra és édesanyámra is hősként tekinthetek. Ha diszkréten kellene megfogalmaznom, azt mondanám, kicsit sem voltam jó gyerek. Sok rosszaság fűződik hozzám, emellett öntörvényű és lusta is voltam. A családunkban mindig fontos szerepe volt a zenének. Apa még ma is orgonista a helyi templomban. A szüleim hamar felfigyeltek a tehetségemre és szerették volna, ha fejlesztem magam. De a zene mellett a tanulmányi eredményeim javítása is nagyon fontos szerepet kapott. Így a szüleim felosztották egymás között, hogy apa a zenei oktatásomban, míg anya az iskolai jegyeim javításába