Valóban
hiszünk a fiatalokban? Adunk nekik elég teret a kiteljesedéshez? Milyen
lehetőségei vannak egy hátrányos helyzetű fiatalnak az életben? A vírushelyzet miatt magukra maradt fiatalok történetét ismerhetjük meg, hogy milyen eredményeket értek el otthoni tanulásuk során.
A tatabányai Füzes Utcai
Általános Iskolában tanítok majdnem egy éve. A tanításban mindig is nagy
kihívást láttam, ezért is vállaltam el ezt a nagy felelősséggel járó feladatot.
A pandémia miatt távoktatásra, vagyis digitális tanmenetre kellett átállnunk.
Óriási teher volt ez mind a tanárok, a szülők, de legfőképpen a gyerekek
számára. Sok olyan diákunk volt, akik egyáltalán nem, vagy csak alig adtak
magukról „életjelet” az online platformokon. Azt gondoltuk, hogy elveszítettük
őket, és nem is fognak már visszatérni akkor sem, ha újra elkezdődik a tantermi
oktatás.
Sok esetben azonban javítottak
a tanulmányaikon, és itt nem az osztályzatok átlagára gondolok, hanem a tényleges
tudásra, amit önállóan, közvetlen segítség nélkül szereztek meg. Ha valaki
korábban is dolgozott már „home office”-ban, tapasztalta, mekkora önfegyelemre
van szükség ahhoz, hogy akkor is neki álljon az ember a feladatainak, amikor
senki sem látja. Milyen lehet egy gyereknek naponta elővenni a leckét és
megírni, elolvasni, kiszámolni, majd befotózni és elküldeni úgy, hogy sokszor
számos zavaró tényező veszi őt körül, és nem akad olyan személy a közelében,
aki érdemben segíteni tudna.
Mindezekkel mi, tanárok,
tökéletesen tisztában voltunk, hiszen év közben, a tanítási napokon
szembesültünk ezekkel a hiányosságokkal. Pontosan tudtuk, hogy hónap végén, a
fizetés és a családi pótlék előtti napok a legnehezebbek, és ezeket az otthoni
feszültségeket hozzák magukkal a gyerekek. Most, amikor nem volt egyszerű a
mindennapi tízórai és ebéd ellátás, ez még nagyobb gondot jelentett.
A technikai hiányosságokat
sikerült áthidalni felajánlásokból, laptopok, telefonok és tabletek kerültek
kiosztásra. A tanév végeztével ezek sértetlenül kerültek vissza az iskolába. Igen.
Sokszor nekünk is megfordul a fejünkben, hogy ezeknek az eszközöknek könnyen
lába kél egy olyan közösségben, ahol egy ilyen kütyü kéz-alatti árából a család
két - három napi élelmét meg tudja oldani. Úgy látszik az előítéleteket
legyőzte a szülők és a gyerekek kezébe áthelyezett felelősség. Most sokan
megértették, hogy milyen is lehet egy pedagógus munkája…
Az egészben a legcsodálatosabb,
amiért ezeket a sorokat írom az az év végi osztályozó vizsga volt. Torokszorító
érzés volt látni azokat a gyerekeket, akikről tudtuk, hogy a tanteremben sem
könnyű velük dolgozni, most mégis, saját belátásuk szerint megtanulták a
féléves tananyagot és számot is adtak a tudásukról. A könnyfakasztó az volt,
hogy lett is miről számot adniuk. Ez egyszerre boldogító és szomorú is.
Boldogító, mert a munka, amit önállóan letettek az asztalra elismerésre méltó.
Egy tucatnyi, hihetetlen hátrányból induló gyerek olyan teljesítményt
produkált, ami minden kétséget kizárt afelől, hogy hasznos és értékes tagjai a
társadalomnak már most. Szomorú, mert ezek szerint ők jók, mindig is jók
voltak, csak az oktatás nem tart ott, hogy kibontakoztassák a képességeiket. Ha
békén hagyjuk őket, jobban teljesítenek, mintha minősítenénk a teljesítményüket
az előírt mércék szerint.
A
bejegyzést Szegedi Tamás András készítette.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése