Elődök

Akit a legtöbben Gojmaként ismernek

Mindenki Gojmaként emlékszik Kovács Antalra, aki sokak szerint az utolsó autentikus cigány hangok egyike volt. 2005-ben hunyt el, de dalai, egyedi hangja és tánctudása örökké fent marad. Az unokája, Kovács Antal Máté mesél nagyapjáról, a kezdetekről és az örökségről, amit hátra hagyott.

Kereskedő családból származom, egy véletlennek köszönhetően fordultunk a zene felé. Budapesten, a tizenötödik kerületben a 80-as években indult egy klub, Zsigó Jenő vezetésével. Iskola után itt gyülekeztek a fiatalok, akik különböző foglalkozásokon vehettek részt. Nyáron táborokat is szerveztek a gyerekeknek, ahol lehetőségük volt jobban megismerni egymást és életre szóló barátságokat kötni.

Ezekből a klubokból és táborokból jött létre az Ando Drom zenekar. Az apukám Kovács Antal ekkor 10-11 éves lehetett. Táncosként került a zenekarba. Ám a próbákra nem engedték el egyedül, a nagymamám nagyon féltette őt, ezért gyakran Gojma kísérte el. A koncertek előtt mindig voltak közös zenélgetések, a nagyapámat, már akkor mindenki ismerte, hiszen híres volt tánctudásáról. Már Gojma apja is egy nagyon híres táncos volt a cigányok között. Egy alkalommal a hangulat hevében ő is táncra perdült, ami sokaknak nagyon megtetszett. Addig - addig győzködték, hogy táncoljon és ő is lépjen fel a színpadon, hogy a végén bekerült a zenekarba.

A később híressé vált Ando Dromban alapító tag volt az apukám, a nagyapám később csatlakozott a zenekarhoz. Nagyon sokat jártak együtt zenélni. 1998-ban hárman kiálltak a zenekarból és édesapám vezetésével megalapították a Romano Dromot. Gojma ekkor már táncosként és énekesként is nagyon elismert előadóművésznek számított. A tánca egyedi volt, nagyon gyorsan táncolt. Volt egy csapás sorozat, amit ő csinált először, és amit később róla neveztek el gojma-csapásnak. Sokan „rugólábúnak” becézték, mert tánc közben sem a lábát, sem pedig a kezeit nem lehetett látni tánca gyorsaságától.

A nagyapám imádta az életet, szeretett élni, társaságban lenni, központi személyiség volt. Mindenkivel megtalálta a közös hangot. Úgy élte az életét, hogy bárhova ment, mindenki ismerte őt, és felnéztek rá tehetsége, embersége miatt.

Számomra igazi példakép. Büszke vagyok arra, hogy az unokája lehetek. Sokan mondják, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek, de az ő neve mai napig él. Ha rá gondolok két kedves emlék jut eszembe róla. Az egyik a testvéremhez, Krisztiánhoz köthető. Amikor még nagyon kicsi volt, gyakran előfordult, hogy pápó -ahogy én szólítottam Gojmát- altatta el: „Országszerte kidobolták, hogy a Krisztián megnősült már.” Ezt a kis kedves dalt énekelgette neki, miközben a vállára fektette, ringatta és sétálgatott a lakásban, mindaddig amíg el nem aludt.   

A másik történetet soha nem fogom elfelejteni. Egy délután elmentünk venni nekem egy focilabdát a piacra. Megvettük és el is indultunk a helyi játszótérre. Gondoltam egyet és cigánykerekezni akartam, de nem ment. Ő meg akarta mutatni, hogy hogyan kell, de neki sem ment jobban. Bukfencezni kezdett egy bukfenc, két bukfenc, három bukfenc...pfff és egyszercsak nekibukfencezett egy fának. A haja előre lógott, rám nézett, hátradobta és azt mondta: most már mehetünk haza.

Hogy miért pápó az én hősöm? Ha ő nem lett volna, ma én sem állhatnék a színpadon. A zene szeretetét és a szakma iránti alázatot tőle és az édesapámtól tanultam. A színpadon élni kell, a koncert ideje alatt, megszűnik a külvilág és csak a zene, a közönség és a zenekar létezik.

Amikor meghalt, nagyon sokan megemlékeztek róla. Az ő halálával nem csak egy ember halt meg, hanem egy zenei korszak is lezárult. A hangszíne még autentikus volt, de a körülötte lévő zene fuzionált, meghangszerelt lett. A halálakor azt mondták, hogy a cigány zene egy meghatározó képviselője és egy ősi cigány hang egyszerre távozott. Ő volt az utolsó autentikus cigány énekes, aki már tudatosan állt színpadra! Amikor énekelt hallani lehetett azt a fékezhetetlen és utánozhatatlan ősi hangot.

A Romano Dromot apa és fia alapították meg, az interjúk során gyakori kérdésként merült fel, hogy ki az apa és ki a fiú a zenekarban? A halála előtt 1-2 évvel kerültem be a zenekarba. A halála után is előkerült ez a kérdés. Az első ilyen alkalommal, édesapám vett egy nagy levegőt, rövid csend után azt mondta: „voltam a fiú és én lettem az apa”.

Köszönettel tartozom neki, amiért tovább vihetem a nevét és hiszem, ha még élne, büszke lenne rám.