Ugrás a fő tartalomra

Honnan…hova?



Az életünk során számos nehézséggel és kihívással kell szembe néznünk. A legfontosabb az, hogy ne engedjük, hogy bármi is eltántorítson a célunktól, építkezzünk ezekből.

A történetem gyerekkoromig nyúlik vissza! Emlékszem arra a pillanatra, mikor beléptünk az új ház kapuján. Nem tudom hány éves lehettem, de az tisztán megvan, ahogy arra gondolok, most talán jobb sorunk lesz. A nevelőapám gondoskodni fog rólunk, szeretetben élünk majd együtt, és éjszakánként sem fogunk fázni.....

Ahogy teltek az évek tényleg megkaptam mindent. Az egyik legkedvesebb emlékem, amikor a nevelőapám egy őszi délután eljött értem a suliba. Felültett a biciklire és hazatekert velem. Nagyon boldog voltam akkor, végig kacagtam, mosollyal az arcomon aludtam el aznap este. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért volt ez a délután ennyire különleges, de még ma is emlékszem az érzésre.

Miután elvesztettem hatalmas űr maradt utána. Az egyszerű dolgokban kerestem örömöt, mint például kint állni este a szakadó hóesésben, és bámulni felfelé. Egyszerűen varázslatos. Vagy beledőlni a hóba, és nem aggódni azon, hogy vizes lesz a ruhád, mert gyerek vagy. Aztán persze édesanyám kiabál a vizes ruhákért, de valójában nem haragszik. Ezeket  a pillanatokat felnőttként is kedves emlékként őrizzük. Főleg ha az ember elárvul időközben, mert ugye sajnos nem mindenkinek adatik meg, hogy a szülei neveljék fel.

Elárvulva, a szinte ismeretlen nővérhez kerülni, új suliba járni, új szabályok.... Nehéz volt. Minden kezdet (vagy új kezdet) nehéz.  De megbirkóztam vele, felvettem a kesztyűt, amit az élet dobott. Teljesítettem a suliban, beilleszkedtem ahova tudtam, mert nyilvánvalóan még egy többségében roma iskolában is érhetik az embert atrocitások. Tudni kell, hogy azon a nyáron mikor édesanyámat elvesztettem, súlyos szembalesetet is szenvedtem. Bizony, az élet nem volt kegyes hozzám. Több terhet rakott a vállamra, mint amit úgy éreztem, el tudok viselni. Az osztálytársaim folyamatosan gúnyoltak a szemem miatt, "szem" "vaksi", "egy szemű" ezekkel a jelzőkkel illettek. Annyira kívülállónak éreztem magam, hogy hatodik osztályos koromig egyetlen délutáni iskolai rendezvényen sem vettem részt. Gondoltam, majd a gimi más lesz...

Túl sokszor történt meg velem, hogy a diáktársaim a közelemben voltak és fújogtak, nem azért mert büdös lennék, csak egyszerűen cigány. Kedves olvasó, el tudod képzelni, hogy mit érezhettem ekkor, történt már veled is hasonló? Volt, hogy egymást lökdösték oda hozzám, hogy aztán tudják azt mondani: "Fúj, hozzá értél!" " De gusztustalan vagy!" Kamaszok voltunk, mind jöttünk valahonnan, én egy szegényebb családból. De meg volt mindenem, és ezért nem lehetek elég hálás. Elvégeztem a gimnáziumot, leérettségiztem, jogosítványt és nyelvvizsgát szereztem.

Úgy érzem sikerült letennem valamit az asztalra. Muszáj az embernek többre és jobbra vágynia, és én vágytam egy jobb életre. Mertem álmodni és lépni: egészen az egyetemig, ahol negyed éves tanár szakos hallgatója vagyok, emellett, az Egri Roma Szakkollégium egyik elnöke. És van még ennél is feljebb... Egy szép ház, egy jó férj, egy jó élet... Hálás vagyok az életemért és a múltbéli dolgokért, hiszen ezek által váltam azzá az emberré, aki ma vagyok.

A bejegyzést Farkas Gabriella készítette, a Független Színház Roma hősök workshopján.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Négy szelet torta

  Mit jelentenek számunkra az anyák? Mit tanulunk tőlük és melyek a legkedvesebb emlékeink anyukáinkkal? A legerősebb, legkitartóbb emberek, akik soha nem adják fel és mindig számíthatunk rájuk. A következő történet egy anyát, hőst mutat be, aki a gyermekeinek él. Kiskoromban nem volt mindennapos, hogy édességet kapunk. Mégis, mikor anyu ment a boltba, nagy reményekkel vártuk haza a testvéremmel. Vajon ma mit hoz nekünk? Nyalókát? Dinnyés rágót? Netán gumicukrot? Emlékszem, egyszer nagyot sóhajtott mikor ment a boltba, 500 forint volt akkor minden vagyonunk, kenyeret akart venni. Én nem tudtam mennyit ér 500 forint, de már akkor is annyit érhetett mint manapság, nem túl sokat. Mikor anyu hazaért, lerakta a kenyeret az asztalra, majd a zsebéből kivett 2 nyalókát és mosolyogva adta oda nekünk, majd a konyhába ment, hogy krumplit főzzön. Emlékszem, 6 éves voltam mikor először tortát kaptam. Csokis volt. 4 szeletet tudtak venni, nem volt többre pénz. 5-en ültünk az asztalnál, és 4 sz

Megállíthatatlanok vagyunk

  Mit jelent számunkra a család, a szülők és a testvérek? Mit teszünk meg a családtagokért és mit tesz értünk a család? Hogyan segíthetjük egymást az életben? A történetem az öcsémről szól, akire hősként tekintek az életemben. Gábor egyszerű ember, hatalmas szívvel, aki nagyon egyenes és strapabíró. A munkatűrő képessége igazi hősre vall, heti 5 napon át 16 órát dolgozik szakácsként, minden nap felkel, elmegy a munkába, mert ez a dolga. 18 éves volt, amikor kapott egy nagyon jó lehetőséget, hogy külföldön dolgozzon szakácsként, természetesen jóval több fizetésért, mint itthon. Ha elfogadja gyökerestül megváltozott volna az élete, de nem akarta egyedül hagyni anyát és engem sem. Csak mi vagyunk egymásnak hárman és soha nem hagynánk el egymást. Természetfölötti ereje van, úgy hozta az élet, hogy összeköltözött anyával, akiről egészségügyi okok miatt gondoskodni kell, de ezt sosem éltük meg problémaként, mi egyek vagyunk, szó nélkül teszi mindenki a dolgát -Gábor dolgozik, anya vezeti

Szeretetteljes szigor

  Mi az első dolog, ami eszünkbe jut a hősök kapcsán? Mitől tekintünk valakire vagy valakikre hősként? A legtöbben biztosan nem a szigort említenék meg elsőként. Ám ez a történet megmutatja, hogy a szeretetteljes elvárások és a tudatos nevelés, miként teremtett hősöket a szülőkből. Ahhoz, hogy bemutathassam a hőseimet egészen a gyerekkoromig kell visszanyúlnom…és bizony abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy édesapámra és édesanyámra is hősként tekinthetek. Ha diszkréten kellene megfogalmaznom, azt mondanám, kicsit sem voltam jó gyerek. Sok rosszaság fűződik hozzám, emellett öntörvényű és lusta is voltam. A családunkban mindig fontos szerepe volt a zenének. Apa még ma is orgonista a helyi templomban. A szüleim hamar felfigyeltek a tehetségemre és szerették volna, ha fejlesztem magam. De a zene mellett a tanulmányi eredményeim javítása is nagyon fontos szerepet kapott. Így a szüleim felosztották egymás között, hogy apa a zenei oktatásomban, míg anya az iskolai jegyeim javításába