Az életünk során számos nehézséggel és
kihívással kell szembe néznünk. A legfontosabb az, hogy ne engedjük, hogy bármi
is eltántorítson a célunktól, építkezzünk ezekből.
A
történetem gyerekkoromig nyúlik vissza! Emlékszem arra a pillanatra, mikor beléptünk az új ház
kapuján. Nem tudom hány éves lehettem, de az tisztán megvan, ahogy arra gondolok,
most talán jobb sorunk lesz. A nevelőapám gondoskodni fog rólunk, szeretetben
élünk majd együtt, és éjszakánként sem fogunk fázni.....
Ahogy
teltek az évek tényleg megkaptam mindent. Az egyik legkedvesebb emlékem, amikor
a nevelőapám egy őszi délután eljött értem a suliba. Felültett a biciklire és
hazatekert velem. Nagyon boldog voltam akkor, végig kacagtam, mosollyal az
arcomon aludtam el aznap este. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért volt ez a
délután ennyire különleges, de még ma is emlékszem az érzésre.
Miután
elvesztettem hatalmas űr maradt utána. Az egyszerű dolgokban kerestem örömöt,
mint például kint állni este a szakadó hóesésben, és bámulni felfelé.
Egyszerűen varázslatos. Vagy beledőlni a hóba, és nem aggódni azon, hogy vizes
lesz a ruhád, mert gyerek vagy. Aztán persze édesanyám kiabál a vizes ruhákért,
de valójában nem haragszik. Ezeket a pillanatokat felnőttként is kedves
emlékként őrizzük. Főleg ha az ember elárvul időközben, mert ugye sajnos nem
mindenkinek adatik meg, hogy a szülei neveljék fel.
Elárvulva,
a szinte ismeretlen nővérhez kerülni, új suliba járni, új szabályok.... Nehéz
volt. Minden kezdet (vagy új kezdet) nehéz. De megbirkóztam vele,
felvettem a kesztyűt, amit az élet dobott. Teljesítettem a suliban,
beilleszkedtem ahova tudtam, mert nyilvánvalóan még egy többségében roma
iskolában is érhetik az embert atrocitások. Tudni kell, hogy azon a nyáron
mikor édesanyámat elvesztettem, súlyos szembalesetet is szenvedtem. Bizony, az
élet nem volt kegyes hozzám. Több terhet rakott a vállamra, mint amit úgy
éreztem, el tudok viselni. Az osztálytársaim folyamatosan gúnyoltak a szemem
miatt, "szem" "vaksi", "egy szemű" ezekkel a
jelzőkkel illettek. Annyira kívülállónak éreztem magam, hogy hatodik osztályos
koromig egyetlen délutáni iskolai rendezvényen sem vettem részt. Gondoltam, majd a gimi más
lesz...
Túl
sokszor történt meg velem, hogy a diáktársaim a közelemben voltak és fújogtak,
nem azért mert büdös lennék, csak egyszerűen cigány. Kedves olvasó, el tudod
képzelni, hogy mit érezhettem ekkor, történt már veled is hasonló? Volt, hogy
egymást lökdösték oda hozzám, hogy aztán tudják azt mondani: "Fúj, hozzá
értél!" " De gusztustalan vagy!" Kamaszok voltunk, mind jöttünk valahonnan,
én egy szegényebb családból. De meg volt mindenem, és ezért nem lehetek elég
hálás. Elvégeztem a gimnáziumot, leérettségiztem, jogosítványt és nyelvvizsgát szereztem.
Úgy
érzem sikerült letennem valamit az asztalra. Muszáj az embernek többre és
jobbra vágynia, és én vágytam egy jobb életre. Mertem álmodni és lépni: egészen
az egyetemig, ahol negyed éves tanár szakos hallgatója vagyok, emellett, az
Egri Roma Szakkollégium egyik elnöke. És van még ennél is feljebb... Egy szép
ház, egy jó férj, egy jó élet... Hálás vagyok az életemért és a múltbéli
dolgokért, hiszen ezek által váltam azzá az emberré, aki ma vagyok.
A bejegyzést Farkas Gabriella készítette, a
Független Színház Roma hősök workshopján.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése