Édesapám 1923-ban Vépen, egy
kis településen született Szombathely mellett. Az idő tájt szokás volt, hogy a
gróf minden vasárnap vacsorát ad a szegény gyerekeknek. Egy vasárnapon, amikor
édesapám is részt vett a vacsorán, négy éves lehetett ekkor, a gróf
megajándékozta őt egy hegedűvel. Rövid időn belül meg is tanult játszani a
hegedűn és muzsikálni kezdett a környéken, a muzsikálásért cserébe pedig ételt
kapott, amit hazavitt a családjának.
Ahogy azt ő szokta mesélni,
miután kijárta az elemit munkába is ált, bányászként és cipészként is
dolgozott, de az életében mindig is kiemelt szerepe volt a zenének. A
fizetéséből később vett egy új hegedűt és egy öltöny ruhát, amiben eljárt
muzsikálni. Már családja volt, amikor vett egy klarinétot is és újra
beiratkozott a zeneiskolába. Cigányprímásként vendéglőkben és külföldön is
fellépett és a 100 tagú cigányzenekarban is játszott. 76 évesen Japánba is
eljutott, a hegedű volt az élete.
A zene szeretetét tőle
tanultuk meg. Az egyik kedvenc róla szóló történetem a gyerekkoromig nyúlik
vissza. Akkoriban a legtöbb háztartásban megtalálható volt az úgynevezett
Pacsirta rádió. Még mindig emlékszem a rádió nagy és fehér billentyűire, amiken
zongorázni szoktam, mindaddig, amíg egyszer csak tönkre nem ment a rádió. Nagyon
elszomorodtam ekkor, hiszen egyrészt nem tudtam tovább zongorázni,
másrészt nem akartam, hogy megszidjanak a szüleim. Hogy mi történt ezután? Apu,
sietve ment el otthonról és kis idővel később egy zongorával tért vissza. 6
évesen kaptam meg tőle az első zongorámat, ami még a mai napig megvan, sosem
tudnék megválni tőle.
Édesapám csodálatos ember
volt, aki mindig a szívéből muzsikált.
A
bejegyzést Balogh Vivien készítette Rigó Máriával való beszélgetése alapján.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése