A kék rapszódia


Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy vár. A várban lakott a Kék király. Mint minden reggel, aznap is felkelt, hogy megszemlélje gyönyörű, hatalmas birodalmát. Elégedetten legeltette a szemét a mindent beterítő kékségen. Minden kék volt: az ég, a folyók, de a fák is, az épületek, a virágok és a nyári fényben repkedő pillangók.
A kék látóhatár mentén szorgos, kék emberek apró alakja látszott, ahogy a betakarítást végzik a kék földeken. A Kék király azúrszínű koronáját igazgatta, és előre unta már a rá váró feladatot. Hátrafordult, és fáradtan azt mondta:

  -Na jó, jöhetnek. Fogadjuk őket a Türkiz trónteremben.

Az apródok kitárták a terem kapuját, utat engedve az uralkodónak, nyomában az egész udvartartással. A kék embertömeg beözönlött a csarnokba. A Kék király elfoglalta helyét és arra lett figyelmes, hogy hirtelen dermedt kék csendbe burkolózik a terem. Felkapta fejét és nem hitt a szemének. A terem közepén, a kék emberek szétnyíló sorfala között tíz piros alak közeledett a trónja felé kezükben piros lantokkal. Vörösesen izzó bőrük égette a király szemét. Megpróbálta megőrizni nyugalmát és így szólt:

  -Kik vagytok ti és mit akartok tőlünk?
 -Birodalmad távoli szeglétéből jöttünk, Király. Piros népünk üzenetét hoztuk neked.

Azzal előkapták hangszereiket és piros kezükkel a húrok közé csaptak, csak úgy sisteregtek a kobozok és a lantok.

     -Tengerkék üveg és semmi más,
         Az élet csak kék szemmel csodás!

A király arca kékesszürkévé vált és hirtelen eszébe jutottak apja szégyenteljes tettei. Visszaemlékezett a kék festék maró szagára, mely gyerekkorában hónapokig betöltötte az udvart. Eszébe jutottak a kétségbeesett arcok, a gyerekek sírása, akik nem akarták, hogy kékbe mártsák őket és elszakítsák őket szüleiktől. Fülébe hangzottak apja utolsó szavai:

 -     -Fiam, jegyezd meg, nem létezik több szín, csak a kék. Ezt jól tartsd eszedben és minden erőddel azon legyél, hogy ez így is maradjon. Az emberek nem emlékezhetnek vissza a másokra.

Szívét marokra szorította a jeges félelem. Felpattant, hogy kiadja a jelet a katonáknak, de keze a mozdulat közben elvesztette lendületét és erőtlenül esett vissza a trónszék karfájára. Az egyik piros bárd lantjából hirtelen egy festékszórót rántott elő és a király szeme előtt elpirosult a világ.

A bejegyzést Balázs Kata, Kelen Zsuzsa és Eperjesi Tamás írta, a Független Színház "Roma hősök" workshopján. 


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Egy újságcikk hátterében