Egyszer volt, hol nem volt, az
Üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy vár. A várban
lakott a Kék király. Mint minden reggel, aznap is felkelt, hogy megszemlélje
gyönyörű, hatalmas birodalmát. Elégedetten legeltette a szemét a mindent
beterítő kékségen. Minden kék volt: az ég, a folyók, de a fák is, az épületek,
a virágok és a nyári fényben repkedő pillangók.
A kék látóhatár mentén
szorgos, kék emberek apró alakja látszott, ahogy a betakarítást végzik a kék
földeken. A Kék király azúrszínű koronáját igazgatta, és előre unta már a rá
váró feladatot. Hátrafordult, és fáradtan azt mondta:
-Na jó, jöhetnek. Fogadjuk őket a Türkiz trónteremben.
Az apródok kitárták a terem
kapuját, utat engedve az uralkodónak, nyomában az egész udvartartással. A kék
embertömeg beözönlött a csarnokba. A Kék király elfoglalta helyét és arra lett
figyelmes, hogy hirtelen dermedt kék csendbe burkolózik a terem. Felkapta fejét
és nem hitt a szemének. A terem közepén, a kék emberek szétnyíló sorfala között
tíz piros alak közeledett a trónja felé kezükben piros lantokkal. Vörösesen
izzó bőrük égette a király szemét. Megpróbálta megőrizni nyugalmát és így
szólt:
-Kik vagytok ti és mit akartok tőlünk?
-Birodalmad távoli szeglétéből jöttünk, Király. Piros népünk üzenetét hoztuk neked.
Azzal előkapták hangszereiket
és piros kezükkel a húrok közé csaptak, csak úgy sisteregtek a kobozok és a
lantok.
-Tengerkék üveg és semmi más,
Az élet csak kék szemmel csodás!
A király arca kékesszürkévé
vált és hirtelen eszébe jutottak apja szégyenteljes tettei. Visszaemlékezett a
kék festék maró szagára, mely gyerekkorában hónapokig betöltötte az udvart.
Eszébe jutottak a kétségbeesett arcok, a gyerekek sírása, akik nem akarták,
hogy kékbe mártsák őket és elszakítsák őket szüleiktől. Fülébe hangzottak apja
utolsó szavai:
- -Fiam, jegyezd meg, nem létezik több szín, csak
a kék. Ezt jól tartsd eszedben és minden erőddel azon legyél, hogy ez így is
maradjon. Az emberek nem emlékezhetnek vissza a másokra.
Szívét marokra szorította a jeges
félelem. Felpattant, hogy kiadja a jelet a katonáknak, de keze a mozdulat
közben elvesztette lendületét és erőtlenül esett vissza a trónszék karfájára.
Az egyik piros bárd lantjából hirtelen egy festékszórót rántott elő és a király
szeme előtt elpirosult a világ.
A bejegyzést Balázs Kata, Kelen Zsuzsa és Eperjesi Tamás írta, a Független Színház "Roma hősök" workshopján.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése