A nagymamámnak nem adatott meg
az a lehetőség sem, hogy befejezze az általános iskolát, csupán 6 elemit
végzett el. Két gyermeket nevelt fel, az anyagi körülményeik miatt csak a nagybátyám mehetett a 8 osztály után továbbtanulni, az anyukámnak
otthon kellett maradnia és a ház körül segédkeznie.
Az igazat megvallva kiskoromban
utáltam a könyveket. A nagybátyám minden találkozás alkalmával meglepett
egy-egy könyvvel, Hófehérke, Kis hableány, Csipkerózsika, milyen sokan nőttek
fel ezeken a történeteken. Én nem tartozom közéjük, sosem vigyáztam ezekre a
könyvekre, amint egy a kezem közé akadt a képek nézegetése után, meg voltak számlálva a lapjai.
Gyerekként nagyon sok időt
töltöttem mamámmal, mivel ott élt mellettünk a szomszédban. Bizton állíthatom,
hogy ő főzte a legfinomabb töltött káposztát a világon. Egy nap behívott az
udvarról, körülbelül öt éves lehettem akkor. Sosem felejtem el azt, amit akkor
mondott nekem: „nekem semmim nincs ezen a világon, de mégis a világ
legértékesebb dolgát szeretném neked adni.” Leültetett maga mellé, a kezébe vett
egy könyvet és hangosan olvasni kezdett. Onnantól kezdve minden délutánt együtt
töltöttünk, megtanított írni és olvasni.
Sajnos már nincs közöttünk, de
sosem felejtem el őt, ő indított el az utamon. Neki köszönhetem, hogy mára már
okleveles molekuláris biológus vagyok és azóta sincs megállás, ha Isten is úgy
akarja, 2 év múlva PhD fokozatot szerzek a klinikai orvostudományok területén. A könyvek
nélkül pedig azóta sem tudom elképzelni a mindennapjaimat, egy-egy jó könyvet
lapozva mindig eszembe jut a mamám, aki a világ legfontosabb és legértékesebb
dolgát adta nekem.
A
bejegyzést Balogh Vivien írta, Kovács Erika Rozáliával való beszélgetése
alapján.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése