A leghosszabb nap

Sosem felejtem el az első napomat az új munkahelyemen. Már az egyetemi évek alatt is dolgoztam, de ez valahogy más volt. 
Vége az egyetemnek, kezdődik az a bizonyos nagybetűs élet.
Az első napom előtt még aludni sem tudtam, annyira izgultam. Pályakezdőként úgy gondoltam természetes a napi tíz órányi munka. Egy idő után egyre többet túlóráztam és lassan szokásommá vált, hogy minden vasárnapomat is az irodában töltöm egyedül, csak én és a megannyi feladat.
Közeledett a próbaidőm vége, egyértelmű volt számomra, hogy meghosszabbítják a szerződésemet. Egy nap behívott a főnök az irodájába, gondoltam előtte még gyorsan visszafutok a kis jegyzetelős füzetemért, de azt mondta arra most biztosan nem lesz szükség. Elkezdtünk beszélgetni az eddigi munkámról és egyszer csak ez a mondat hangzott el: „Ugye megérted, hogy most el kell búcsúznunk egymástól?” Hirtelen fel sem fogtam mi történik körülöttem, biztos voltam ebben a munkában, apait anyait beleadtam, és amikor visszakérdeztem, hogy miért, a válasz az volt: „Mert, és itt írd alá”.
Egy világ omlott össze bennem, de mégis mit tehettem volna, nem volt időm összeroppanni, a többiek számítottak rám, le kellett adnom a határidős feladatokat. Így visszaültem a gépemhez, folytattam a munkát és igyekeztem visszatartani a könnyeimet. 
Az volt életem eddigi leghosszabb napja. 

A bejegyzést Balogh Vivien írta.
 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Egy újságcikk hátterében