Sosem felejtem el az első napomat az új munkahelyemen. Már az egyetemi
évek alatt is dolgoztam, de ez valahogy más volt.
Vége az egyetemnek, kezdődik
az a bizonyos nagybetűs élet.
Az első napom előtt még aludni sem tudtam, annyira izgultam. Pályakezdőként
úgy gondoltam természetes a napi tíz órányi munka. Egy idő után egyre többet
túlóráztam és lassan szokásommá vált, hogy minden vasárnapomat is az irodában
töltöm egyedül, csak én és a megannyi feladat.
Közeledett a próbaidőm vége, egyértelmű volt számomra, hogy
meghosszabbítják a szerződésemet. Egy nap behívott a főnök az irodájába,
gondoltam előtte még gyorsan visszafutok a kis jegyzetelős füzetemért, de azt
mondta arra most biztosan nem lesz szükség. Elkezdtünk beszélgetni az eddigi
munkámról és egyszer csak ez a mondat hangzott el: „Ugye megérted, hogy most el
kell búcsúznunk egymástól?” Hirtelen fel sem fogtam mi történik körülöttem,
biztos voltam ebben a munkában, apait anyait beleadtam, és amikor
visszakérdeztem, hogy miért, a válasz az volt: „Mert, és itt írd alá”.
Egy világ omlott össze bennem, de mégis mit tehettem volna, nem volt
időm összeroppanni, a többiek számítottak rám, le kellett adnom a határidős
feladatokat. Így visszaültem a gépemhez, folytattam a munkát és igyekeztem
visszatartani a könnyeimet.
Az volt életem eddigi leghosszabb napja.
A
bejegyzést Balogh Vivien írta.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése