Mégsem
vesszük észre őket, pedig nap mint nap találkozunk velük. Ők a szülők. Az én
hősöm összetartotta a családot, kenyeret adott, mikor nem volt, ott volt,
amikor ott kellett lenni. Az anyukám.
Fotó: Vincze Alina |
Miskolcon
születtem, de hét éves koromig falun, Edelény mellett egy kis faluban, a finkei
cigánytelepen éltünk nagymamáékkal. Mikor öcsém is megszületett, Miskolcra
költöztünk.
Öten
egy szobába. Két testvéremmel, apával és anyával. Visszagondolva nem értem,
hogy maradhatott az emlékeimben szépnek a gyerekkorom. Borzasztó szegénységben
éltünk. Nem volt víz, fűtés, szennyvíz-hálózat bekötve. Napról napra éltünk.
Apa egy időben rendszeresen eljátékgépezte a fizetése nagy részét. Anya
többször is a szomszédba küldött pár szelet kenyérért, egy főzet kávéért.
Játéknak fogtam fel. Nem gondoltam bele, azt hiszem, miért is kell átmennünk.
Hogy
miért nem éreztem soha a hiányt, az Anya érdeme. Kis idő múltán sikerült
elköltöznünk egy nagyobb házba, hatalmas kerttel. Lett saját szobánk, kocsi,
víz, szennyvízrendszer stb.
A
megcsalt, elfáradt nőnek sikerült megteremtenie a semmiből egy olyan közeget
ahova szívesen megyek haza és nevezem otthonomnak.
Varrónőként
kezdte, takarított majd szociális alkalmazott lett. Negyvenes évei közepén
érettségizett, és a második diplomáját fogja jövőre megszerezni.
Eddig
bele sem gondoltam milyen nehéz is lehetett neki akkor olykor.
Anya
egy hős. Nem csak nekem példa, másoknak is az lehet.
Ezt a bejegyzést a
trénerképzés egyik résztvevője írta.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése